Szu–7

Szuhoj Szu–7
Szu–7BKL
Szu–7BKL

Funkció vadászbombázó repülőgép
Gyártó Szuhoj OKB
Sorozatgyártás 1957-1972
Gyártási darabszám 1847
Fő üzemeltetők Szovjetunió Szovjet légierő

Személyzet 1 fő
Első felszállás 1955. szeptember 7.
Szolgálatba állítás 1959.
Szolgálatból kivonva 1986 (Szovjetunió)
Háromnézeti rajz
Szuhoj Szu-7.svg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Szu–7 témájú médiaállományokat.

A Szu–7 ( NATO-kódja: Fitter) nyilazott szárnyú, szuperszonikus, egyhajtóműves vadászbombázó repülőgép, melyet az OKB Szuhoj hozott létre a Szovjetunióban az 1950-es években. Az elterjedt repülőgép továbbfejlesztésével hozták létre a Szu–9 és Szu–11 elfogóvadász-repülőgépeket, majd a Szu–17, Szu–20 és Szu–22 vadászbombázókat.

Történet és leírás

A Szovjetunió egyike volt azoknak a nagyhatalmaknak, amelyek különös gondot fordítottak a második világháború után a sugárhajtású katonai gépek fejlesztésére. A szovjet repülőgépipar nagy sikerének számított, hogy a MiG–15-ösöket, a MiG–17-eseket, majd a MiG–19-eseket nagy tömegben gyártotta. A szovjet fejlesztések azonban nem korlátozódtak csupán a sugárhajtású vadászgépekre.

1949. decemberében Sztálin utasítására bezárták a Szuhoj tervezőirodát, mert az képtelen volt egy sugárhajtású vadászgép prototípusának elkészítésére. Szuhoj és az iroda személyzete átkerült a Tupoljevhez, ahol saját programjaikon dolgoztak. Sztálin halála után engedélyezték az iroda ismételt megnyitását. A Tupoljev égisze alatt a Szuhoj csapat kétféle elrendezésű gépeken dolgozott, melyeket „Sz” (nyilazott szárny, 60-62 fokos szög) és „T” (delta szárny, 57-60 fokos hátranyilazás) betűkkel jelöltek. Az összes későbbi prototípus számozása előtt ezek szerepeltek.

Az 1950-es évek elején az újjászervezett Szuhoj tervezőiroda megkezdhette a munkákat egy sugárhajtású alacsonytámadó repülőgép tervein. Ez vezetett a háború után az egyik legjelentősebb harci repülőgépcsalád megszületéséhez.

A repülőgép megtervezését 1953-ban rendelték el, és a fejlesztők már az első pillanatban erősen hátranyilazott szárnyat képzeltek el. Az Sz–1-es jelzésű prototípust a nem különösebben erős Ljulka AL–7-es sugárhajtóművel szerelték fel, mégis az 1955. szeptember 7-én kezdődő berepüléseken a repülőgép figyelemreméltó sebességet és mozgékonyságot mutatott. Az Sz–2-es jelű, második prototípust a berepülések tapasztalatai szerint alakították ki, és ez vezetett később a korai Szu–7B harcászati alacsonytámadó repülőgép és a többi altípus ezt követő sorozatgyártásához. A típust, pontosabban ennek két nullszériás példányát, 1956 júniusában mutatták be a nagyközönségnek a Moszkva-Tusino repülőtéren rendezett nagyszabású repülőnapon.

A NATO-körökben „Fitternek” elnevezett Szuhoj Szu–7-es harci gépek sorozatgyártása 1957 végén, 1958 elején indult meg, és a gyártósorokon hamarosan megjelentek a kétüléses Szu–7U gyakorlógépek is, amelyeket a NATO a „Moujik” kódnévvel látott el. A harci gépek közül az első fontos sorozat az alacsonytámadó támadó/vadász Szu–7B volt, amelyet a nyugati országokban „Fitter–A” néven ismertek. A szovjet légierő 1961 januárjában jelentette, hogy a típus hadrendbe állítható. A Szu–7B szárnytöveibe egy-egy Nugyelman-Richter NR–30 gépágyút szereltek, és a törzshasból kiengedhető konténerbe 32 szárnystabilizált rakétát lehetett helyezni. A szárnyak alá UV–8–32 rakétablokkokat függeszthettek.

A Szu–7B teljesítményét némileg felülmúlta a nagyobb üzemanyagtartályokkal gyártott és így hosszabb ideig repülhető Szu–7BM. A típusból elhagyták a kiengedhető rakétakonténert. Ezt a gépet 99,12 kN tolóerejű Ljulka AL–7F–1 hajtóművel szerelték fel. A szárny alatti, 500 kilogramm hordozására megerősített pilonokra más póttartályokat is lehetett függeszteni. Továbbfejlesztették az avionikát, a törzs fölé kétoldalt egy-egy kábelcsatornát szereltek. A korábban a szívócsatorna tetején található pitot-csövet 10 óra irányába helyezték át, és ellátták csúszásjeladókkal is. A Szu–7BMK típusjelzést a gép export változata kapta.

A továbbfejlesztések után sok altípus jött létre, ezek közül a Szu–7BKL érdemel említést. Az altípust kifejezetten a szegényesen felszerelt és általában füves pályájú frontrepülőterekre tervezték megerősített futókkal és a kerekek mellé szerelt kiegészítő csúszótalpakkal. Lehetővé tették az SzPRD–110 startrakéták alkalmazását, a függőleges vezérsík tövében az új fékernyőházban kettős ernyőt helyeztek el, továbbá átalakították a fékszárnyakat is.

A Szu–7-esek gyártását 1971-ben fejezték be, miután a becslések szerint legalább kétezer repülőgép készült. A legfontosabb üzemeltető a szovjet légierő volt, de több szocialista ország, például Csehszlovákia, Észak-Korea vagy Lengyelország is rendszeresítette a típust. A szovjet katonai segélyprogramok keretében több, harmadik világbeli ország is hozzájutott a Szu–7-eshez, így Algéria, Egyiptom és India. Az utóbbi két ország harcba is vetette a Szu–7-eseit, ha nem is kiváló, de általában jó eredménnyel. A Szu–7-esek későbbi továbbfejlesztéséből jött létre a változtatható szárnyú Szu–17-es és Szu–22-es repülőgépek családja.

Más nyelveken
English: Sukhoi Su-7
العربية: سوخوي سو-7
català: Sukhoi Su-7
čeština: Suchoj Su-7
Deutsch: Suchoi Su-7
español: Sukhoi Su-7
فارسی: سوخو -۷
suomi: Suhoi Su-7
français: Soukhoï Su-7
עברית: סוחוי-7
हिन्दी: सुखोई एसयू-7
hrvatski: Suhoj Su-7
Bahasa Indonesia: Sukhoi Su-7
italiano: Sukhoi Su-7
日本語: Su-7 (航空機)
ქართული: სუ-7
Bahasa Melayu: Sukhoi Su-7
Nederlands: Soechoj Soe-7
polski: Su-7
português: Sukhoi Su-7
română: Suhoi Su-7
русский: Су-7
slovenčina: Suchoj Su-7
slovenščina: Suhoj Su-7
српски / srpski: Сухој Су-7
svenska: Suchoj Su-7
українська: Су-7
Tiếng Việt: Sukhoi Su-7