Oszmán Birodalom

Oszmán Birodalom
دولتِ عليه عثمانيه
Osmanlı Devleti

12991923. október 29.


A birodalom legnagyobb kiterjedése idején 1683-ban, IV. Mehmed uralkodása alatt
A birodalom legnagyobb kiterjedése idején 1683-ban, IV. Mehmed uralkodása alatt
Mottó: دولت ابد مدت
Devlet-i Ebed-müddet
(„Az örök állam”)
Általános adatok
FővárosaSzögüt (1299–1326),
Bursza (1326–1365),
Drinápoly (1365–1453),
Isztambul (1453–1923)
Területlegnagyobb kiterjedés, 1683: 5 200 000 km²
Népesség1856-ban 35,35 millió fő
Hivatalos nyelvektörök (beszélt)
oszmán-török (írott)
Vallásiszlám
Pénznemakçe, kuruş, török líra
Kormányzat
Államformamonarchia
Uralkodószultán, kalifa (lista)
ElődállamUtódállam
 Ikóniumi SzultánságTörökország 
 Bizánci Birodalom
 Mamlúk Birodalom
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Oszmán Birodalom témájú médiaállományokat.

Az Oszmán Birodalom (oszmán-török nyelven: دولتْ علیّه عثمانیّه Devlet-i Âliye-yi Osmâniyye,[1] mai török nyelven: Osmanlı İmparatorluğu vagy Osmanlı Devleti), az egyik legnagyobb és a legtovább fennálló iszlám világbirodalom, amely évszázadokon át megkerülhetetlen hatalmi tényező volt az európai erőviszonyok alakulásában. A 13. század elején, a rúmi szeldzsukok uralta anatóliai területen létrejött törzsi szövetség a 16–17. századra a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely rendkívül jól szervezett közigazgatási rendszerével, erőforrásainak bőségével és az ezekre épülő fejlett katonai erejével megszerezte a hegemóniát a közel-keleti térségben, és hódításaival már az európai államok létét veszélyeztette.

A keresztény világ ellentámadásának hatására a területeit fokozatosan feladni kényszerülő birodalom, belső ellentmondásainak is köszönhetően, a 19. századra már nem tudott lépést tartani Európa politikai és gazdasági fejlődésével, és válságok sorozatát élte meg, „Európa beteg emberének” nevezték. Az első világháború után területét a nyugati hatalmak érdekszférákra osztották, és már úgy tűnt, hogy anatóliai területeit is veszély fenyegeti. Az antantcsapatok és Görögország bekebelezési kísérleteinek megakadályozására Musztafa Kemal pasa (Kemal Atatürk) 1919–1920-ban sikeres függetlenségi háborút indított Anatólia visszaszerzésére, majd a lausanne-i békeszerződés elismerte Törökország függetlenségét. 1923-ban kikiáltották a köztársaságot, első elnöke Musztafa pasa lett.

Az Oszmán Birodalom vallása az iszlám szunnita ága volt, 1517-től, az egyiptomi Mameluk Birodalom megdöntésétől kezdve[J 1] az oszmán szultánok egyben a kalifa cím birtokosai is voltak. Más vallásokkal és kultúrákkal szembeni türelmi politikájuk, fénykoruk gazdagsága sokszínű művészeti és kulturális fejlődésre nyújtott lehetőséget.

Magyarországhoz fűződő viszonyát a 15. századtól kezdve, hosszabb-rövidebb időszakokban háborúk és összetűzések tarkították, ekkor a Magyar Királyságot Európa védőbástyájaként emlegették. Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően a birodalom legészakibb tartományaként az ország nagy részét bekebelezte, és százötven évre uralma alá hajtotta. Ezt követően gazdag politikai, kulturális és tudományos kapcsolatrendszer jött létre a két állam között, a birodalom a Rákóczi-szabadságharc és az 1848–49-es forradalom nagyjainak menedéket adott a vészterhes időkben.

Történelem

Az Oszmán Birodalom felemelkedése és bukása (irányítható mozgókép)

A birodalom születése

Oszmán (1282–1326), a dinasztiaalapító

A rúmi szeldzsuk birodalom (Ikóniumi Szultánság) felbomlása után (1299 körül), a kis hatalmi centrumokra esett anatóliai térségben, egy Oszmán nevű vezér elszakadt katonákból sereget toborzott, és a Bizánci Birodalom szomszédságában egyeduralomra tett szert. Az utolsó szeldzsuk szultán a bej címmel ajándékozta meg. A zsákmányszerzés reményében táborába csapatostul sereglettek a gáziknak (hit harcosai) nevezett török törzsek, akik segítségével sikeresen terjeszkedett már nem csak az anatóliai, hanem a nyugati, európai, bizánci és keresztény fennhatóság alatt álló területeken is. Fia, Orhán (1324–1360) az anatóliai Bursza bevételét követően, felhasználva a bizánci államigazgatás apparátusát, zsoldoscsapatok szervezésébe fogott, és stabil közigazgatás kiépítése mellett[2] képes volt a bizánciak támadásainak visszaverésére és új területek megszerzésére (İznik, Üsküdar 1331–1338).

A kisebb türkmén törzsek leverése után Nyugat-Anatólia is az oszmánok kezére került. A bizánci frakcióharcokkal[J 2] párhuzamosan a balkáni területek helyzete bizonytalanná vált, és Orhán ezt kihasználva, csapatait az európai Trákiába vezényelte, ahol a Gallipoli félszigeten tartósan megvethette a lábát, majd fia I. Murád (1359–1389) Drinápoly (Edirne) elfoglalásával (1361) biztos hídfőállást épített ki az európai térfélen.[2]

A törökök terjeszkedése elleni szerb–bolgár–magyar–bosnyák szövetség kereszteshadjáratát I. Murád visszaverte, majd a Balkánon Monasztir (ma Bitola, 1382), Szófia (1385), Niš (1386) elfoglalása után 1389-ben Rigómezőnél (Kosovo Polje) megsemmisítő csapást mért az egyesített szerb–magyar seregekre. Murád is itt vesztette életét.[2]

A birodalom megszilárdítása és Timur Lenk fellépése

I. Bajezid Timur Lenk fogságában
I. Bajazid (1389–1402)

Utóda, I. Bajazid (1389–1402) az iktarendszer[J 3] szerint fizetett görög–török közigazgatás mellett a vezéri díván-rendszerre támaszkodott, és a hadjáratok során zsákmányolt hadifoglyokból az udvart megillető ötödrészből új elit gyalogos sereget (Jeni cseri=új sereg, /Janicsárság/) hozott létre. Az oszmán sereg másik oszlopa a szpáhi hagyományos lovas egységek voltak.

I. Bajazid, leküzdve az anatóliai türkmének lázadását, a bizánci, bolgár, havasalföldi népek felkelésének elfojtásába fogott, akik magyar segítséggel nagyrészt visszafoglalták (1390–1393) a Murád által meghódított területeiket. Bajazid a felkelőket leverte, a hódított területeit visszafoglalta, majd a Bizánc felmentésére küldött magyar csapatokra Nikápolynál, 1396. szeptember 25-én megsemmisítő vereséget mért. Ennek a győzelemnek a hatására a Kairóban székelő kalifa szultáni címet ajándékozott Bajazidnak. A szultán Szíria elfoglalására indult.

Bajazid sikeres hadjáratait azonban a barlasz törzsből származó, és a magát Dzsingisz kán örökösének tekintő Timur akasztotta meg, aki keletről támadta meg Anatóliát, és Ankaránál, 1402-ben legyőzte az oszmán sereget, Bajazidot elfogta és szégyenletes rabságban tartotta.

Timur fellépésének köszönhetően az oszmán állam megsemmisülni látszott, a teljes államgépezet összeomlott, az oszmán udvart pártharcok és kegyetlen testvérháborúk jellemezték. Ebből a zűrzavaros környezetből I. Mehmed (1413–1421) emelkedett ki győztesen, aki az állam irányítását az oligarchikus görög – bizánci befolyás helyett, ősi török és perzsa arisztokráciára cserélte.[3]

Balkáni keresztes háborúk

A nándorfehérvári csata egykorú ábrázolása egy török miniatúrán (Topkapı palota múzeum)
II. Murád (1421–1451)

Fiának, II. Murádnak (1421–1451) az elsősorban a balkáni területeken létrejött gáziszervezetek[J 4] ellen kellett megküzdeni, akik a behódolt keresztény népeknek adott engedményeket kifogásolták, majd az anatóliai függetlenségi mozgalmakat verte le, uralkodása alatt egységesítve ezzel a teljes anatóliai térséget. Ezzel az oszmánok közvetlen szomszédjai lettek a számukra még félelmetes Sáhruhnak, Timur unokájának.[3]

A tengeri hatalomnak számító Velence az 1420-as évek végén megtámadta a bizánci fennhatóság alatt álló Szalonikit, ezt Murád támadásnak vette érdekeltségei ellen, és új hajóhad szervezésével, 1430-ban ellentámadásba lendült, visszafoglalva a várost. Tovább fenyegetve a görög és adriai partokat már Velence létét veszélyeztette, amikor a velencei Signoria 1432-ben megegyezett Muráddal a tengeri (Velence) és a balkáni területek (oszmánok) hatalmi és kereskedelmi felosztásán. Murád a meghódított területek egy részét úgynevezett tímárbirtokokra osztotta, amelynek lényege, hogy azokat a szultánhoz hű alattvalók haszonbérletben, és nem örökös birtokként kapták. Ennek a nemesi rétegnek érdekében állt újabb területek megszerzése, és hosszú távon azok végleges birtoklása. Murádot állandó feszültségben tartották, és újabb hódításokra ösztönözték. A nemesség ellensúlyozására a szultán megerősítette a janicsárságot, és a hadifogolyadó kiesése miatt bevezette a devsirme (gyermekadó) intézményét. A meghódított területeken az adó egy részét gyerekek beszolgáltatása formájában hajtotta be, mivel a gyerekek átnevelése, hűségük biztosítása könnyű volt. Egy részük a janicsárok számát gyarapította, más részük az államapparátus sokszor igen magas posztján dolgozott.[3]

Ebben a belpolitikailag feszült környezetben került sor 1434-ben a Magyarország és Szerbia elleni háborúra, amelyben az oszmán nyomásnak csak a Hunyadi János által védett Nándorfehérvár (Belgrád) tudott ellenállni, sőt, Hunyadi ellentámadásba ment át és csapataival már az oszmán fővárost, Edirnét (Drinápolyt) fenyegette. 1443-ban Zlaticánál azonban az oszmánok megállították és vereséget szenvedett. A hadakozásban meggyengült Murád békeszerződés aláírására kényszerült Magyarországgal, majd lemondott a trónról. Fia, II. Mehmed került hatalomra, aki azonban ifjú kora miatt nem tudott kellő eréllyel szembenézni a pápa, Velence és Magyarország közös keresztes seregeivel, ezért apja, II. Murád ismét visszatért, és a kereszteseket meglepve, 1444-ben Várnánál legyőzte őket. Ezzel a győzelemmel Murád megerősítette hatalmát és fennhatósága alá vonta Trákiát, Makedóniát, Bulgáriát és Görögország nagy részét. Murád most már végleg lemondott a hatalomról és fia, II. Mehmed 1451-ben újra elfoglalhatta a szultáni trónt.[4]

Hódító Mehmed – Bizánc eleste

II. Mehmed beveszi Bizáncot, Fausto Zonaro festménye
II. Mehmed, a hódító (1444–1446, 1451–1481)

II. Mehmed, vagyis Hódító Mehmed („el-Fatih”, ur. 1444–1446, 1451–1481) trónra lépésével az oszmánok egy dicső korszaka vette kezdetét. A 21 éves szultán 1453-ban közel két hónapos véres ostrom után bevette a Keletrómai Birodalom fővárosát, Bizáncot, amely Isztambul néven az Oszmán Birodalom fővárosává vált. II. Mehmed a lerombolt és az ostrom által megviselt városban nagyszabású újjáépítésekbe kezdett. Újjászervezte az államot, a közigazgatási apparátust; a vazallusokat és a tartományokat közvetlen irányítása alá vonta. Szilárd gazdasági alapokra próbálta helyezni a hadsereg szervezetét, és belekezdett egy birodalmi törvénykönyv (kánunáme) létrehozásába. Kisajátította azokat a földbirtokokat, amelyeket a nemesség és a papság (uléma) akár magánvagyon (mulk), akár úgynevezett nemes adományok (vakf) formájában birtokolt. Kialakította a milletrendszert, amelynek lényege, hogy a török társadalom különálló vallási csoportjainak, felekezeteinek adófizetés terhe mellett önkormányzatot adott. Ezzel a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely türelmi politikájával és nagyratörő építési munkálataival bevándorlók (köztük tehetséges ifjak) tízezreit csábította az országba, Isztambul népessége például a késői bizánci korszakéhoz képest a többszörösére nőtt.[5]

Amíg a velenceiek kereskedelmi kirendeltséget nyithattak Isztambulban, azok ellenfelei, a genovaiak a Krímbe szorultak vissza. Az 1454. évi oszmán balkáni hadjárat után, amikor Szerbiát ismét annektálták és elfoglalták Peloponnészoszt, nagyszabású fekete-tengeri hódításokkal a genovaiak kereskedelmi központjait is felszámolták, egyúttal a birodalomba olvasztották a krími, kaukázusi körzeteket (1463–1479). 1484-ben a török sereg elfoglalta Dnyeszterfehérvárt és Kiliát, így terjeszkedésük során megközelítették Lengyelország területét, ekkor váltak a krími Girej kánok a mindenkori oszmán szultán vazallusává. Miután Mehmed csapatai az Anatólia keleti felén uralkodó, az azerbajdzsáni Fehér Ürü törzsszövetség védelmét élvező Karamáni Fejedelemséget is legyőzték, a szultán figyelme ismét Európa felé fordult. A boszniai bogumilok[J 5] ekkor tértek át az iszlám hitre. A legendás albán vezér, Szkander bég azonban ellenállt, amíg Mehmed türkmén gázijai le nem győzték, és akik később le is telepedtek az országban.[6]

II. Mehmed Velencét az Oszmán Birodalom fennhatóságának elismerésére kötelezte, megtámadta a johanniták által védelmezett Rodoszt, de itt vereséget szenvedett. 1480-ban partra szállt Itáliában és Otrantónál, nagyszabású csapatösszevonások mellett, támaszpontot épített ki. Ezt a vállalkozását azonban már nem tudta végigvinni, mivel 1481-ben meghalt. Utóda az oszmán csapatokat visszavonta Itáliából.[7]

Jámbor Bajazid és Rettenetes Szelim

Dzsem herceg (1459–1495) portréja, Pinturicchio Bernardo di Betto alkotása
II. Bajazid (1481–1512)

A janicsárok és az őket támogató úgynevezett devsirmepárt az álszentnek tartott és misztikus felfogású Veli („Jámbor”) Bajazidot (II. Bajazid, ur. 1481–1512) emelte trónra, akinek uralkodását ellenfele, az Anatóliában magát szultánná kikiáltó Dzsem elleni háborúskodás és az ezzel kapcsolatos politikai játszmák határozták meg. Belpolitikai téren azonban eredményesnek bizonyult, újjászervezte az adózást és a közigazgatást. 1483-ban bekebelezte Hercegovinát, birtokba vette a Földközi-tenger keleti térségeit és újabb harcokat kezdeményezett Velence keleti kirendeltségei ellen. A birodalom ebben az időszakban vált megkerülhetetlen hatalmi tényezővé Európában is. A keleti területeken felvette a harcot az azerbajdzsáni türkmén törzsek egyesítésén fáradozó Szafavida-házzal. Ezután második fia, Szelim fellázadt és palotaháborúk sorozata után, apját letaszítva a trónról, a janicsárok segítségével átvette a hatalmat.[8]

I. Szelim (1512–1520)

I. Szelim (ur. 1512–1520), vagy melléknevein Vad, Rettenetes („Javúz”) komolyan deklarált világhódító tervekkel fogott a kormányzáshoz. Miután lehetséges jövőbeli ellenfeleit (a trónörökös Szulejmán kivételével fiait, testvéreit és azok fiait) kivégeztette, nagyszabású keleti hadjáratba kezdett, és a Szafavida Birodalom ellen fordult. Csaldiránnál 1514-ben tűzerejével csaknem megsemmisítette erőiket, majd fővárosukat, Tebrizt elfoglalva egész Irán bekebelezésére készült. A perzsa kézművesek ekkor vándoroltak nagy számban Isztambulba, új színekkel és technikákkal átitatva a török kézműipart és művészetet.[9]

Szelim nem tudta megtartani az azeri területeket a szafavidák partizánakciói miatt, ezért Örményországot és Kurdisztánt feldúlva visszahúzódott a központi vidékekre. 1516-ban, újabb Szafavidák elleni hadjárat ürügyén, ismét kelet felé indult, azonban az Eufráteszen átkelve az egyiptomiak államát, a Mamlúk Birodalmat támadta meg. A mamlúkok Mardzs-dabiknál vereséget szenvedtek, ezzel Szíria és Palesztina Szelim kezére került. A birodalom fővárosa, Kairó 1517. január 23-án kapitulált. Egyiptom a 9. századtól egészen idáig az egész muzulmán világ központi területének számított. Ennek okán Szelim Kairó elfoglalását követően szimbolikusan átvehette a szent városok, Mekka és Medina kulcsait, és immár minden hatalma és joga megvolt ahhoz, hogy megszüntethesse azt a látszatkalifátust, amelyet a régi Abbászida-dinasztia leszármazottai gyakoroltak az egyiptomi szultánok „védnöksége” alatt Kairóban. Az éppen regnáló III. al-Mutavakkilt Isztambulba vitte és lemondatta, majd maga vette föl a kalifa címet, amelyet utódai egészen 1924-ig (2 évvel a szultanátus bukása utánig) meg tudtak tartani. Ezzel megkezdődött a szaracénok fölötti török uralom korszaka, mely a Közel-Kelet bizonyos területein a 20. századig tartott. I. Szelim 1520-ban, hatalma csúcsán halt meg pestisben.[10]

Nagy Szulejmán, a törvényhozó

A mohácsi csata egykorú török miniatúrán
I. Szulejmán (1520–1566)

I. Szelimet fia, I. Szulejmán (1496–1566) követte a trónon. Szulejmánt a muzulmán világban az „al-Kanuni”, vagyis „a Törvényhozó” melléknévvel illetik, Európában pedig a „Nagy” jelzővel. Uralkodása (1520–1566) az oszmán állam aranykoraként vonult be a történelembe. Szulejmán növelte birodalma európai katonai befolyását, és megszilárdította azt a társadalmi struktúrát, amely évszázadokra megkerülhetetlen tényezővé tette az európai térségben. A hanyatlás csírái azonban már ekkor jelentkeztek. A megkövesedett hierarchikus irányítási rendszer a Nyugat-Európában éledező polgári mozgalmak eredményeivel szemben a gazdasági és politikai fejlődés fő akadályozó tényezője lett.[11]

A közigazgatás és törvénykezés alapja a saría volt, amelyet a mindennapi élet szervezésére külön előírásokkal (kánun) egészítettek ki. A hittudósok állami hivatalnokokká váltak, az ulema ezzel vallási függetlenségét adta fel.

Szulejmán figyelmét elsősorban Európa kötötte le, ahol a Földközi-tenger feletti ellenőrzés megszerzését és a Habsburg Birodalom legyőzését tűzte ki célul. Mivel 1521-ben Nándorfehérvár elesett, majd 1526-ban Mohácsnál a magyar sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, a belharcoktól zilált Magyar Királyságra mint hatalmi tényezőre már nem lehetett számítani. Szulejmán Magyarország középső területeit vazallusára, Szapolyai Jánosra hagyta, majd 1527-ben Bécs felé vonult, és a város ostromát 1529-ben megkezdte. Ezt és 1532. évi hadjáratát a Habsburgok visszaverték.[J 6]

Az Oszmán Birodalom kiterjedése I. Szulejmán halálánbak évében, 1566-ban

Szapolyai halála után Szulejmán megszállta Magyarország középső részét, így közvetlenül szemben állt a Habsburg Birodalommal. Az európai hegemóniáért küzdő Habsburgok és franciák mellett megjelent az Oszmán Birodalom mint hatalmi-politikai tényező, amelyet a franciák ki is használtak céljaik eléréséhez. A földközi-tengeri régióban is kiélesedtek az ellentétek, V. Károly császár a Genovai Köztársasággal szövetségben harcot indított az oszmánok ellen, elfoglalta Tuniszt. Szulejmán flottabázist létesített a Johannitáktól elhódított Rodoszon (1522), akik ettől kezdve Máltán rendezkedtek be.

Szulejmán 1534 és 1554 között háromszor tört be Iránba, de végső győzelmet nem aratott, békekötésre kényszerült, és a Kaukázuson túli területeken megosztozott a Szafavidákkal (1555), Irakot azonban megszerezte. A keleti flottát a régi kereskedelmi útvonalak megszerzése érdekében hozták létre, és a Szuezben, Baszrában állomásozó hajóik segítségével bevették Ádent (1530), Szuákint (1542) és Maszavát (1557). Afrika keleti partjainál megütköztek a portugálokkal, akik meggyengülését kihasználva a hollandok és a britek átvették a kereskedelem ellenőrzését a térségben, majd szembefordultak az oszmánokkal.

Szulejmánnal kapcsolatban mindenképpen említésre méltó felesége, Hürrem szultána birodalmi szintű befolyása is. Az ukrán származású rabszolganő 1534-ben lett haszeki szultán, és hatalma az egész birodalomra kiterjedt. Hürrem kétségtelenül a világtörténelem egyik legnagyobb női személyisége. Nemcsak egyetlen szerelme maradt Szulejmánnak, hanem politikai tanácsadója is volt. Intrikáinak áldozatul esett több nagy hatalmú és magas rangú államférfi (például Pargali Ibrahim pasa vagy Kara Ahmed pasa), valamint a szultán legidősebb fia, Musztafa herceg is. Hürremmel vette kezdetét a "nők szultanátusa" nevű közel 130 éves korszak.

Szulejmán a Zrínyi Miklós által védett Szigetvár ostroma közben halt meg, 1566-ban. Magyarország veszteségei a Habsburgokat is békekötésre késztette.

Az óceánokon robbanásszerűen fejlődő kereskedelmi hajózás, különösen az újvilágból beáramló ezüstmennyiség, a birodalom gazdasági stabilitására is hatással volt. Szulejmán uralkodásának utolsó évtizedében infláció fenyegetett, és az elkövetkező hanyatlás csírái mutatkoztak. A gazdaság stabilizálása érdekében szigorítottak az adóbevételek behajtásán, új adónemeket vezettek be, még a katonák zsoldját is rendszertelenül fizették. Északról Oroszország tört a Fekete-tenger felé, a balkáni népek és Magyarország folyamatosan lázadtak az oszmán uralom ellen. Az oszmán törekvések Magyarországon azért buktak meg, mert a birodalom erőit meghaladó célokat tűztek ki, de Szulejmán hibás lépései következtében – Erdély önállósítása, tétova, elkésett hadjáratok Magyarországon, 1540 után elkeseredett küzdelem a központi területek ellenőrzése miatt – azt sem érte el, amire képes lehetett volna.[12]

A hanyatlás

Despotizmus, nőuralom, a lepantói csata

II. Szelim (1566–1574)
III. Murád (1574–1595)

Szulejmán fiát, II. Szelimet (1566–1574) már a nép is „iszákos”nak (Mest) gúnyolta, aki nem sokat törődött az állam irányításával, bár a birodalom még ekkor is gyarapodott. Szulejmán halála után a hadsereg még viszonylag stabil erőt képviselt az európai hadszíntéren. A sereg vezetése a szerb származású, legendás Szokoli Mehmed kezében maradt, aki 1571–1572-ben megszerezte Ciprust a velenceiektől.

A Kazáni és az Asztraháni Kánság orosz kézre kerülése átrendezte Kelet-Európa erőviszonyait és elvágta a krími tatárok keleti utánpótlási útvonalát. Az oszmánok spanyolországi törekvései, melynek célja az onnan kiűzött mórok és észak-afrikaiak visszatelepítése volt, kudarccal végződtek. V. Piusz pápa 1571-ben, a Szent Ligában egyesítette a spanyolokat és a velenceieket, és közös flottájukkal a Jón-tengernél, 1571. október 7-én, Lepantónál megsemmisítették az oszmán hajóhadat. Az oszmánok nem adták fel, Cipruson új flottát szerveztek.

Utódjának, III. Murádnak (1574–1595) korszaka háremintrikáktól volt terhes. A tényleges hatalmat édesanyja, Nurbanu szultána és kedvenc felesége, Safiye szultána[J 7] gyakorolta. A janicsárságot nagymértékű korrupció hatotta át. A „nőuralom” időszakában, a hárem intrikáinak befolyása alatt végeztette ki a szultán a tehetséges hadvezért, Szokoli Mehmed pasát is.[13]

III. Mehmed (1595–1603) trónra lépése után mind a tizenkilenc fiútestvérét és több mint húsz nővérét is megölette. Uralkodásának legfontosabb eseménye a tizenöt éves háború volt Magyarországon (1593–1606). Édesanyja, Szafije, a „Valide” szultán nagy befolyással volt az uralkodóra.

A hegemónia csökkenése

I. Ahmed (1603–1617)

Fia, I. Ahmed (1603–1617) szakított az addig általános testvérgyilkosság gyakorlatával, amelyet – elkerülendő a hatalmi harcokat – a birodalom stabilitása érdekében elődei gyakoroltak. Kezdetben energikus uralkodóként gyakorolta a hatalmat, azonban a hadi sikerekben nem jeleskedett. Magyarországon és Perzsiában a Szafavidákkal szemben területeket vesztett, a zsitvatoroki béke 1606-ban megszüntette a Habsburgok adófizetési kötelezettségét, Grúzia és Azerbajdzsán a Szafavidáké lett.

Utódja, I. Musztafa (1617–1618 majd 1622–1623) hatalmát palotaforradalom döntötte meg, mivel gyengeelméjűnek tartották.

I. Ahmed kiskorú fiát, II. Oszmánt (1618–1622) lázadó janicsárok ölték meg, mivel Oszmán, fiatal kora ellenére is felismerte a janicsárok túlzott hatalmának veszélyeit a birodalomra nézve. A janicsároknak érdekében állt gyenge uralkodót látni a trónon, ezért I. Musztafa visszakerült a trónra. A ulamá a szpáhikkal szövetkezve leverte a janicsárok önkényét, és Musztafát 1623-ban megfosztotta a tróntól.

Ahmed másik fiát, a 14 éves IV. Murádot helyezték a trónra, aki a janicsárok hatalmának visszaszorítását tervezte. A mindent átszövő korrupció megszüntetésére törekedett, harcot indított az élvezeti cikkek fogyasztása ellen.[J 8] IV. Murád a folyamatosan lázongó, megbízhatatlan, korábban elitcsapat janicsárok mellett, török reguláris hadsereg kiépítésébe kezdett, de a tapasztalatlan sereg az iráni Szafavidáktól vereséget szenvedett. Azerbajdzsán, Bagdad és Moszul is átmenetileg elveszett (1623) a birodalom számára, ezeket csak 1638-ban sikerült visszaszerezni. Északon a kozákok támadták a földközi-tengeri török városokat, sőt még a Boszporusznál is megjelentek (1624–1626). Libanonban a drúzok lázadtak fel a pápa és a spanyolok támogatásával, ám ezt sikerült leverni, mivel a katonai segítség a keresztények részéről végül elmaradt.

IV. Murád utódja, Ibráhim (1640–1648) a hárem befolyása alatt állt. A birodalmat a nagyvezíre irányította. Ibrahim regnálása alatt jelentősen csökkent a birodalom nyugati befolyása is, az ő ideje alatt indult meg a török kiűzése Magyarországról. Bár pénz- és adóreformok kivitelezésébe kezdett, fényűző életmódja az így keletkezett többletet felélte. A velenceiek, felbátorodva az oszmánok átmeneti vereségein, támadást szerveztek ellenük, de egy huszonöt éves háború folyamatos csatározásai ellenére sem tudták véglegesen átvenni a Földközi-tenger feletti ellenőrzést. Az oszmánok partra szálltak Krétán 1645-ben, és sorra foglalták el a krétai városokat. A sziget akkori székhelye, Kandia, 1669-ig állt ellen a török nyomásnak. Ibrahimot 1648-ban megfojtották.

A nagyvezírek korszaka, Bécs utolsó ostroma

A törökök Bécs előtt (1683)
Az Oszmán Birodalom térképe 1640 körül
IV. Mehmed (1648–1687)

IV. Mehmed (1648–1687) uralkodása alatt az ország anarchiába süllyedt. A stabilitás az idős Köprülü Mehmed nagyvezír nevéhez fűződik (1656–1661). Köprülü Mehmed kinevezésére a birodalom-szerte eluralkodó hanyatlás közepette került sor. A nagyvezír ötéves működése alatt újjászervezte a birodalom közigazgatását, fia, Köprülü Ahmed (1661–76), majd ennek sógora, Kara Musztafa egyfajta nagyvezíri dinasztiát képviselt a korabeli a közigazgatásban. Csökkentették a hárem befolyását, a janicsáragák visszaéléseit és határozott pénzügyi politikával stabilizálták a gazdaságot. A vakufok (nemes adományok) rendszerét felülvizsgálták és lefoglalták azokat, amelyekből nem folytak be jelentős adóbevételek, majd ezeket adóbérletekké változtatták. Az ulemák bevételét is jelentősen megnyirbálták. A megnövekedett bevételekből megerősítették a flottát és a hadsereget, ezzel féken tudták tartani a lázongó és leszakadni készülő peremállamokat. Az Oszmán Birodalom újbóli megerősödését mutatta az Erdély elleni büntetőhadjárat, az ukrajnai terjeszkedés és a Krétán elért hadi sikerek, ugyanakkor a birodalom elérte korlátait.

Köprülü Ahmed 1663-as magyarországi hadjárata és Érsekújvár elfoglalása erős oszmánellenes koalíciót hozott létre a Habsburg Birodalom, a Német-Római Császárság és a Rajnai Szövetség részvételével, és a nyugati típusú hadseregek fölényét mutatta az 1664-es szentgotthárdi csata, melyet Vasváron húsz évre szóló fegyverszünet követett. 1668-ban Dorosenko kozák hetman, a bal parti Ukrajna vezetője a lengyelek elleni háborúban behódolt az oszmánoknak, majd az utóbbiak elfoglalták Kamieniecet, Wiśniowiecki Mihály lengyel királyt békére kényszerítve, de a további terjeszkedésük erős orosz ellenállásba ütközött. Kara Musztafa bevonult Kijevbe, de erői akkora veszteséget szenvedtek, hogy inkább lemondott a terület meghódításáról és nyugat felé fordult. 1682-ben a Porta Thököly Imrét Felső-Magyarország vazallus fejedelmévé nevezte ki, de a Bécs elleni offenzíva összeomlással végződött. Összességében elmondható, hogy a Köprülü-korszak a háborúskodással és a terror alkalmazásával csak feltartóztatni tudta a birodalom hanyatlását, de megállítani nem.[14] Másrészt míg I. Szulejmán korszakára a török erőfölény, továbbá a tizenöt éves háborúra az egyensúlyi helyzet volt jellemző, a 17. századi Nyugat- és Közép-Európában olyan gazdasági, adminisztratív és katonai változások zajlódtak, melyek hozzájárultak a hadügyi forradalomból kimaradó Oszmán Birodalom 17. század végi legyőzéséhez.[15]

A nagyvezír 1683 januárjában a Habsburgok ellen fordult, akik XIV. Lajos francia király támadásától is tartottak, ezért Ausztria könnyű zsákmánynak tűnt. Bécs városát ekkor mintegy 40 000 főnyi katonaság védelmezte, akiknek nagy része az oszmánok százezres felvonulásának hírére az udvarral nyugatra menekült. A megmaradt 16 000 főnyi védősereg, az elővárosok lakosaival kiegészülve súlyos ellátási gondokkal is küszködött. Az ostromgyűrű 1683 júliusában zárult be a város körül, és a túlerőben levő oszmán sereg már győzelmének biztos tudatában megkezdte a város körüli telkek felosztását is. A nélkülözések és az ostrom hatására a védősereg létszáma mintegy négyezer főre apadt; ekkor érkezett meg III. (Sobieski) János lengyel király felmentő serege, aki 1683. szeptember 12-én, Lotaringiai Károly herceg hadaival közösen a kahlenbergi csatában megsemmisítő vereséget mért az elbizakodott ostromlókra. Kara Musztafa veresége a fővezér kivégzését eredményezte.

Visszavonulás és látszatintézkedések

Budavár ostroma (1686)
III. Ahmed (1703–1730)
III. Musztafa (1757–1774

A bécsi vereséget kihasználva, az európai hatalmak a törökök végleges kiűzésére offenzívát indítottak (1684–1687). A Szent Liga újjáalakult, a Habsburgok 1686-ban visszafoglalták Budát, a velenceiek Athént szerezték meg.[J 9] Az oroszok az Azovi-tenger környékén, a lengyelek Moldva ellen indítottak hadjáratot.

A magyar rendekkel elfogadtatták a szabad királyválasztási jogukról való lemondást a Habsburgok számára (1687), cserébe a török kiűzéséért. A sorozatos területvesztés hatására Isztambulban palotaforradalom tört ki, és Mehmedet letaszították a trónról. Fivére, II. Szulejmán (1687–1691) további veszteségeket szenvedett el, Nándorfehérvár elesett, és Nišnél a Habsburgok verték meg őket. Musztafa Köprülü nagyvezír újabb erőtartalékok bevetésével és a franciák Habsburgok elleni hadba vonulását kihasználva ugyan még visszafoglalta Nándorfehérvárt, ám Szalánkeménnél elesett. II. Ahmed (1691–1695) és II. Musztafa (1695–1703) uralkodása sem volt hadi szempontból sikeres. A karlócai békeszerződés (1699) értelmében elvesztették Magyarországot a Temesköz kivételével, Erdélyt, Szlavóniát, Horvátországot. Ukrajnát Lengyelországnak engedték át, míg a Peloponnészoszt és Dalmácia nagy részét a velenceieknek.

III. Ahmed (1703–1730) és I. Mahmud (1730–1754) több-kevesebb sikert értek el az oroszokkal vívott csatákban, ám a birodalom végnapjai úgy tűnt, meg vannak számlálva. A Temesközt véglegesen, Nándorfehérvárt, Észak-Szerbiát és Havasalföldet ideiglenesen elvesztették (1717). A velenceiekkel szemben még értek el mérsékelt sikereket, így Görögország a birodalom része maradt, és a széthulló Szafavida Birodalommal szemben is eredményesen vették fel a harcot, de Nagy Péter seregeit a Kaszpi-tenger mellett már nem tudták feltartóztatni.

III. Oszmán (1754–1757) uralkodása látszatintézkedésekkel telt. A kocsmák és a nők szabad közlekedésének betiltásával próbálta politikai eszményeit megvalósítani.

Az őt követő III. Musztafa (1757–1774) és I.Abdul-Hamid (1774–1789) korában a hanyatlás már nyilvánvalóvá vált. Nagy Katalin orosz cárnő csapatai elfoglalták Iaşit és Bukarestet. Bevonultak Örményországba, és az erős orosz flotta a görögök felkelésének támogatása mellett megsemmisítette az oszmán hajóhadat, Híosz szigeténél. A Duna-menti Kücsük-Kajnardzsiban orosz–török háborút lezáró békeszerződés értelmében az oroszok jogot nyertek a szabad fekete-tengeri hajózásra, és arra, hogy a Dardanellákon csapatokat hajóztassanak. Egyúttal az orosz uralkodó a balkáni keresztény népek védelmezőjének nyilvánította magát. A hajózás biztosítása a Boszporuszt és vidékét hosszú időre különböző idegen hatalmak játékszerévé tette.

Idegen hatalmak befolyása alatt

Egyfelől az oszmánokkal szemben fellobbanó lázadások, amelyek kihatással voltak a térség stabilitására, másfelől a geopolitikai játszmák, amelyek a britek és franciák Oroszországgal szembeni növekvő félelmét tükrözték, azt eredményezték, hogy a nyugati hatalmak az Oszmán Birodalmat bizonyos szempontból a védelmükbe vették. A nagy keleti agrárbirodalmak kora lejárt, a világpolitika irányvonalait a 19. századtól kezdve már a nyugat-európai polgárság nagyhatalmi törekvései határozták meg.[16]

A haladás csírái

A 18. században a sorozatos területvesztés és kudarcok ellenére a birodalom világpolitikai helyzetének megítélésében pozitív változások figyelhetők meg, amelyek előrevetítették egy esetleges modernizáció lehetőségét is. A karlócai béke volt az első olyan békeszerződés, amelyet a keresztény államok egy iszlám állammal kötöttek, a világi államok jogrendszerének alapján. Az Oszmán Birodalomnak tiszteletben kellett tartani az államközi kapcsolatokban kialakult szokásjogot, egyezményeket és diplomáciai kapcsolatokat. Az 1718-as pozsareváci és az 1739-es belgrádi békeszerződés erősítette ezt az állapotot.

„Európa beteg embere”, modernizációs kísérletek

Navarinói csata (1829), Görögország kivívta függetlenségét az oszmán uralom alól
III. Szelim (1789–1807)
I. Abdul-Medzsid (1839–1861)

1793–1802 között a román fejedelmek harcoltak függetlenségükért, majd a szerbek lázadtak fel a birodalom ellen, és Nándorfehérvár (Belgrád) elfoglalása után (1806) kikényszerítették alkotmányukat. Ekkor már III. Szelim (1789–1807) számára is nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős reformok és strukturális átalakítások nélkül a birodalom az európaiaknak esik áldozatul. Reformjait nem vihette végbe, mivel egy felkelés letaszította a trónról, és meggyilkolták. Utódját, IV. Musztafát (1807–1809) viszont reformellenessége miatt állítottak félre. Az őt követő II. Mahmud (1809–1839) azonban már mélyreható változásokat vitt végbe a birodalom stabilitása érdekében. A reformfolyamatok akadályozásában érdekelt janicsárok lázadását kegyetlen vérfürdő közepette verte le[17][J 10] 1826-ban, ami azonban a hadsereg ütőerejét nagy mértékben csökkentette. Ennek ellensúlyozására, porosz tisztek közreműködésével, európai mintára katonaiskolákat és oktatási intézményeket hoztak létre.[18] A szultán Napóleon oldalán belesodródott az európai háborúkba, ezt használta ki az oszmán fennhatóság alatt álló egyiptomi tartomány kormányzója, Mohamed Ali arra, hogy önálló politikába kezdjen a birodalomtól függetlenül. 1817-ben újabb szerb felkelés során megalakult Szerbia önkormányzata. 1821–1829 között a felkelések nyomán Görögország függetlenné vált, az algériai oszmán területek a franciáké lettek. A reformfolyamatok eredményeképpen népiskolák jöttek létre, és megjelentek az első újságok is (1831).

I. Abdul-Medzsid szultán (1839–1861) a modernizációs törekvések jegyében (a Tanzimati Hairije, azaz a „jóindulatú rendelkezések” kora) rendeletet adott ki, amelyben deklarálta a polgárok egyenlőségét, a tulajdon és szabadságjogokat, és adóreformokat helyezett kilátásba. Sajnos ezek a rendelkezések megmaradtak a kinyilatkoztatások szintjén. 1856-ban adta ki a Hatti Humájun című rendeletét, amely az Oszmán Birodalom keresztény polgárainak ígért teljes egyenlőséget, azonban az eddig lényegesen nagyobb szabadságot biztosító önkormányzatuktól (Milletek) fosztotta meg őket.

1853-ban az angolok és az oroszok tárgyalásokat kezdtek az Oszmán Birodalom felosztásáról, ám ezek nem vezettek eredményre, hiszen a nyugati hatalmaknak érdekében állt az oroszokkal szembeállítani a már halódó, de katonailag még jelentős potenciállal bíró birodalmat. A pánszlávizmusra és az ortodoxiára hivatkozó Orosz Birodalom a krími háború során az angol–francia szövetséggel került szembe, de az 1877–1878-as háború során az orosz haderő balkáni szövetségeseivel egészen Konstantinápolyig tört előre. Ennek a háborúnak köszönhetően jutott Bulgária 1878-ban saját önkormányzathoz, akkor lett független Szerbia, Montenegró és Románia, és az örményországi területek fölött is meglazult a Magas Porta ellenőrzése. A franciák 1871-ben rohanták le Tunéziát, a britek pedig 1852-ben szállták meg Egyiptomot.

Gottfried Sieben: Balkangreuel. Bulgáriában 1860–1868 között zajlott a nemzeti felszabadító harc

Az európai függetlenségi mozgalmak és polgári szerveződések a birodalom belpolitikai fejlődésén is éreztették hatásukat. Abdul-Aziz szultán (1861–1876) uralkodása alatt polgári mozgalom vette kezdetét, amely elérte az oktatás és a pénzügy reformját, így korszerű egyetem (1869) és bankrendszer (1863) kialakítására nyílt lehetőség, haladó szellemű könyveket adtak ki, színdarabokat mutattak be. A tisztikar és a képzett hivatalnokréteg nyugatra tekintett, és a birodalom felzárkóztatását próbálta kiharcolni.

Abdul-Azizt egy tehetséges politikus, Midhát pasa által vezetett összeesküvés buktatta meg, utódja V. Murád (1876) lett, akit három hónap múlva elmebetegsége miatt mentettek fel. A reformkörök ekkor II. Abdul-Hamidot (1876–1909), a később „vörös szultán”-ként elhíresült uralkodót emelték trónra, akinek támogatásával Midhát pasa kihirdette az első török alkotmányt, amely parlamentáris kormányt, lelkiismereti és szólásszabadságot ígért.

A szultán azonban az előjogaikra féltékeny nagybirtokosok hatására szakított a reformpolitikával, Midhát pasát 1877-ben felmentette, később bíróság elé állíttatta.

A birodalom bukása – A Török Köztársaság létrejötte

II. Abdul-Hamid (1876–1909)
V. Mehmed (1909–1918)

A nyugati hatalmak, elsősorban a császári Németország, erős befolyással voltak a szultánra annak érdekében, hogy a törökországi vasútépítkezésekhez koncessziót szerezzenek tőle. Ezek az építkezések képezték az alapját a későbbi BagdadHidzsáz vasútvonal szerződéseinek. A német törekvés tulajdonképpen az angolok ellen irányult, a BerlinVörös-tenger, és a Berlin–Perzsa-öböl összeköttetésekkel jelentős gazdasági, geopolitikai előnyre tettek volna szert a britekkel szemben.

Az angolok és a franciák, a németek befolyásának ellensúlyozására, támogatták a birodalom déli és keleti tartományainak elszakadási törekvéseit. Abdul-Hamíd terrorral válaszolt ezekre a törekvésekre, amellyel szemben a reformisták (amelynek élcsapata az ún. Ifjútörökök, elsősorban fiatal nacionalista tisztek és hivatalnokok voltak) mozgalomba tömörültek, és a török nacionalizmus égisze alatt 1908-ban, Szaloniki polgárainak támogatásával, az Egység és Haladás Bizottsága vezetésével, átvették a hatalmat. Az 1878-as alkotmányt visszaállították, és parlamentet alakítottak. A szultáni erők puccskísérletét sikeresen hárították, mivel a reformisták maguk mögött tudhatták nem csak a hadsereg, hanem a vidék támogatását is. A szultánt 1909-ben internálták, helyére bátyja, V. Mehmed (1909–1918) került, akinek valójában már nem volt befolyása a politika alakulásába.

Az első Balkán-háború (1912) során a pénzügyi és utánpótlási problémákkal küzdő oszmán sereg nem tudta megakadályozni, hogy a bolgár–szerb–montenegrói–görög szövetség elfoglalja Macedóniát, Trákiát és a Szandzsákot. A birodalom európai területeinek elvesztése előtt egy évvel, 1911-ben a nyugati szempontból gyengének számító olasz haditengerészet ért el sikereket az oszmánok ellen a kis-ázsiai szigetvilágban. A fentiek miatt az ifjútörökök, a területi revízió reményében, Talaat és Enver pasa vezetésével, 1914-ben Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán beléptek az első világháborúba. A német fegyverszállítások és helyi sikerek ellenére a török erők súlyos veszteségeket szenvedtek: a kaukázusi fronton (1917-ig) az oroszok értek el sikereket, a palesztinai és mezopotámiai hadszíntéren a brit és nemzetközösségi csapatok törtek előre.

A vereség után az ország nagy részét megszállták az antanthatalmak, és İzmirben partra szállt a görög hadsereg. 1920. augusztus 10-én VI. Mehmed (1918–1922) aláírta a sèvres-i békeszerződést, amely a birodalom kiterjedését Anatólia középső régiójára korlátozta. 1922. november 1-jén a Török Nemzetgyűlés megszüntette a szultánságot. 1922. november 17-én VI. Mehmed, egy brit hadihajón, Máltára menekült. Miután bátyját letaszították a trónról, a Török Nemzetgyűlés kalifává választotta II.Abdul-Medzsidet, aki 1922. november 19-én elfoglalta a kalifai (de nem szultáni) trónját Isztambulban.

A békeszerződés feltételeit a nacionalista csoportok heves ellenállása kísérte, akik a hadsereg élén álló Musztafa Kemál pasa vezetésével kiszorították a megszálló csapatokat Anatóliából és az Isztambul környéki európai területekről (1923). A még ugyanebben az évben aláírt lausanne-i békeszerződés elismerte Törökország új határait. 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot, első elnöke Musztafa Kemál lett, akit hivatalosan is Atatürk, azaz a „Törökök Atyja” névvel tiszteltek meg.

II. Abdul-Medzsidet 1924. március 3-án megfosztották kalifai tisztségétől, és családjával együtt száműzték Törökországból. A kalifátus intézménye ezzel hivatalosan is megszűnt.

Más nyelveken
Afrikaans: Ottomaanse Ryk
Alemannisch: Osmanisches Reich
aragonés: Imperio Otomán
asturianu: Imperiu Otomanu
azərbaycanca: Osmanlı İmperiyası
žemaitėška: Uosmanu imperėjė
беларуская: Асманская імперыя
беларуская (тарашкевіца)‎: Асманская імпэрыя
català: Imperi Otomà
Mìng-dĕ̤ng-ngṳ̄: Osman Dá̤-guók
qırımtatarca: Osmanlı Devleti
Esperanto: Otomana Imperio
español: Imperio otomano
føroyskt: Osmanska ríkið
français: Empire ottoman
Nordfriisk: Osmaansk Rik
Fiji Hindi: Ottoman Samrajya
interlingua: Imperio Ottoman
Bahasa Indonesia: Kesultanan Utsmaniyah
íslenska: Tyrkjaveldi
italiano: Impero ottomano
ភាសាខ្មែរ: ចក្រភព អូតូម៉ង់
한국어: 오스만 제국
Lëtzebuergesch: Osmanescht Räich
Lingua Franca Nova: Impero Osmanan
Limburgs: Ottomaans Riek
lumbaart: Impero Otoman
lietuvių: Osmanų imperija
Malagasy: Empira Otomana
македонски: Отоманско Царство
Bahasa Melayu: Empayar Uthmaniyah
مازِرونی: عوسمانی
Plattdüütsch: Osmaansch Riek
Nederlands: Ottomaanse Rijk
norsk nynorsk: Det osmanske riket
Papiamentu: Imperio Otomano
português: Império Otomano
română: Imperiul Otoman
tarandíne: 'Mbere Ottomane
русиньскый: Османьска імперія
sicilianu: Mpiru uttumanu
srpskohrvatski / српскохрватски: Osmansko Carstvo
Simple English: Ottoman Empire
slovenčina: Osmanská ríša
slovenščina: Osmansko cesarstvo
Soomaaliga: Dawlada Cosmaniya
српски / srpski: Османско царство
Seeltersk: Osmoansk Riek
Kiswahili: Milki ya Osmani
Türkmençe: Osman imperiýasy
татарча/tatarça: Госман империясе
ئۇيغۇرچە / Uyghurche: ئوسمان ئىمپېرىيىسى
українська: Османська імперія
oʻzbekcha/ўзбекча: Usmonlilar imperiyasi
vèneto: Inpero Otoman
Tiếng Việt: Đế quốc Ottoman
Vahcuengh: Osman Daeqgoz
Bân-lâm-gú: Osman Tè-kok