Neokonzervativizmus

A neokonzervativizmus politikai mozgalma az 1950-es évektől kezdve jelent meg. Az angolszász (brit és amerikai) politika ideológiai tájképét a hetvenes évek második felétől kezdve a neokonzervativizmus szellemi-politikai irányzata alapjaiban formálta át. Fontos megjegyezni, hogy a “neokonzervativizmus” jelző kétféle értelemben használatos. Egyrészt az angolszász országokban a hetvenes években kialakult, a liberalizmus elveit követő konzervativizmusát, másrészt a szintén ez időben jelentkező elsősorban külpolitikai orientáltságú irányzatát értik alatta. 2001. szeptember 11-ei terrortámadások után ez vált a világpolitika-formáló amerikai eszmévé. [1] A neokonzervativizmus első győzelmének Barry Goldwater 1964-es elnökjelöltségét tartják. A Reagan kormányzat és a két Bush-kormány alatt már kifejezetten erősnek számított.

A neokonzervatív szellemiség

A neokonzervatív gondolkodás kialakulását és az amerikai politikában való megjelenését az ötvenes évekre tehetjük. Érdekes megemlíteni, hogy az alapvetően protestáns amerikai szellemi alapjai mellett a neokonzervatív gondolat specifikusan zsidó intellektuális gyökereit. [2] Ugyanis a negyvenes években New Yorkban, a City College of New York (CCNY) hallgatói közül kerültek ki a neokonzervatívok első generációja, többek között Irving Kristol, Seymour Martin Lipset és Nathan Glazer. [3]

Az elkötelezetten baloldali csoport legfőbb jellemzője az erőteljes antikommunizmus, és a kommunizmussal rokonszenvező liberálisokkal szembeni ellenérzés volt. Fontos megemlíteni, hogy ez a fajta antikommunizmus, amely az illúzióit vesztett baloldalt jellemezte, meglehetősen eltér a tradicionális amerikai jobboldal antikommunizmusától. Az utóbbi azért szállt szembe a kommunizmussal, mert az egy ellenséges külföldi hatalomhoz kötődött, ateista és szabadpiac-ellenes volt. Az antikommunista baloldal ezzel szemben rokonszenvezett a kommunizmus társadalmi és gazdasági törekvéseivel, azonban a harmincas és negyvenes évek folyamán felismerte, hogy a „létező szocializmus” a saját maga által kinyilvánított idealista célokat semmibe vevő és nem kívánt következmények jellemezte szörnyeteggé vált.

Fontos megjegyezni, hogy ugyanakkor az először Ronald Reagannél megjelenő sajátos külpolitikai irány nem itt keresendő. Ugyanis Strauss-szal és a straussiánusokkal szokás összefüggésbe hozni a neokonzervatívokkal áthatott külpolitikát. Azonban Leo Strauss egyáltalán nem foglalkoztatta a külpolitika, ellenben tanítványai közül sokan törekedtek filozófiai eszményeit politikai gyakorlattá tenni. [4] Legjobb példa erre a Bush-adminisztrációban is fontos szerepet betöltő Paul Wolfowitz és Richard Perle tanára, Albert Wohlstetter (akik habár soha nem mondták magukat nyíltan neokonzervatívnak, ugyanakkor simán betagozódtak ebbe a mozgalomba, mivel súlyosnak tartották a szovjet fenyegetést). A neokonzervatív külpolitika legfontosabb, és mindmáig meghatározó teoretikusának azonban Jeane Kirkpatrick számít. [5]

A hetvenes évek amerikai külpolitikáját két irányzat vitája jellemezte. Az egyik a Richard Nixon és Henry Kissinger nevéhez köthető realizmus iskolája, a másik pedig az emberi jogok feltétlen tiszteletben tartását és terjesztését hirdető idealizmus külpolitikája, amelynek megvalósítására Jimmy Carter tett kísérletet. Ebben az időben a neokonzervatívok e két gondolat ötvözését (a realizmus, mint hagyomány és az idealizmust, mint ideológia) ajánlották. Ezt nevezték el neorealizmusnak, amelynek megvalósítására Ronald Reagan megválasztása után nyílt lehetőség.

Sokan hajlamosak a Reagan-kormányzat külpolitikájával kapcsolatban nagyobb jelentőséget tulajdonítani a tanácsadóknak, mint magának az elnöknek. Jó példa erre Paul Nitze, vagy a neokonzervatív jogászprofesszor, Eugene Rostow, akik mesterien értettek a kormányzat különböző ágainak manipulálásához. [6] Azonban a neokonzervatívokkal összhangban Reagan is azt gondolta, hogy a kommunizmus legyőzéséhez az amerikai akaraterő és erkölcsi fölény kinyilvánítására van szükség. [7]

Ebben az időben kezdődött a „jó” és „gonosz birodalom” fogalmak használata, amely egyrészt az amerikai vallásos érzületet jól mutatja, másrészt a külpolitika erkölcsi tartalommal való felruházását, amely a neokonzervatív gondolkodás meghatározó sajátossága. Ugyanis a neokonzervatívok szerint a modern politika keretei között az ideologikus, általános eszmékre, elvont elvekre épülő politizálási stílus korlátozott alkalmazása fontos részét képezi a sikeres politikai fellépésnek. [8]

Összességében elmondható, hogy a nixoni-kissingeri érdekrealista, majd a carteri emberi jogi idealista külpolitika neokonzervatív bírálata, válasza volt Ronald Reagan elnöksége. Az ő idején egy újfajta neorealista külpolitikai irányvonal vette kezdetét, amelynek hatására új, a neokonzervatív attitűdnek megfelelő stratégiai elemekre alapozták a külpolitikát. [9] A neokonzervatív és az amerikai konzervativizmus más válfajainak összefonódása folytán nehéz meghatározni a specifikusan neokonzervatív nézeteket. A neokonzervativizmus kortárs ellenfelei jócskán eltúlozzák a magukat neokonzervatívoknak vallók körében a nyolcvanas évek óta létező nézetazonosságot. Az egyet nem értés különösen jellemzővé vált 1989-1991, a kommunizmus váratlan összeomlása után, amikor a külpolitikai egység elillant, és a neokonzervatívok a hidegháború utáni világban maguk között vitatkozni kezdtek az amerikai nemzeti érdekek természetéről.

A neokonzervatívok többségét egyesítette a rendszer természetének fontosságában való hit és a realizmushoz implicit módon hozzátartozó relativizmussal szembeni ellenségesség. Ugyanakkor a kilencvenes évek elején nem volt közös álláspont neokonzervatív körökben arról, hogy milyen mértékben kell megjelennie az Egyesült Államok külpolitikájában a demokrácia pártfogolásának vagy az emberi jogi kérdéseknek, illetve hogy milyen mértékű legyen Amerika elkötelezettsége a világ ügyeiben.

Más nyelveken