Mexikói irodalom

Mexikó irodalma Közép-Amerika bennszülötteinek irodalmából táplálkozik. A helyi kifejezések és jellegzetes témák egyértelműen egy európaiakból és amerikai őshonos kultúrákból összeállt vegyes irodalomról árulkodnak. A spanyol gyarmatosítása idején olyan barokk írókat érdemes ide sorolni, mint Bernardo de Balbuena, Carlos de Sigüenza y Góngora, Juan Ruiz de Alarcón és Sor Juana Inés de la Cruz.

A gyarmatosítás időszakának vége felé már irodalmilag is érdemesebb művészek emelkedtek ki Mexikóban, mint José Joaquín Fernández de Lizardi, aki a mexikói pikareszk emblematikus alakja. A 19. század politikai bizonytalanságai miatt Mexikó - ekkor már független államként - nem csak az irodalom terén mutat hanyatlást, hanem más művészeti ágakban is. A század második felében azonban a mexikói irodalom feltámadt saját romjaiból olyan műveknek köszönhetően, mint a "Los Mexicanos Pintados Por Si Mismos", mely hozzávetőleges képet fest arról, hogy a kor gondolkodói miként látták kortársaikat. A század vége felé a mexikói írók kialakították jellegzetes stílusukat. Két modernista költő emelkedik ki ebből az időszakból, Amado Nervo és Manuel Gutierrez Najera.

A mexikói forradalom kitörése kedvezett a zsurnalisztika felvirágzásának. Miután a polgári megmozdulás lezajlott, a forradalom témája jelent meg a regényekben, történetekben valamint Mariano Azuela és Rodolfo Usigli színdarabjaiban. Ez az irányvonal magával hozta a nemzeti irodalom fellendülését, mely olyan szerzők műveiben mutatkozik meg leginkább, mint Rosario Castellanos és Juan Rulfo. A "bennszülött irodalom" is lassan előbukkant félezer éves álmából, mely a Mexikó területén élő bennszülöttek gondolatait és kultúráját célozta meg témájául, azonban, ironikus módon ezen írók egyike sem volt ténylegesen bennszülött. Közülük Ricardo Pozas és Francisco Rojas Gonzalez emelkedik ki.

Néhány, a fő áramlattól különböző irányzat is kialakult, mint például az "estridentistas", olyan alakokkal, mint Arqueles Vela és Manuel Maples Arce (1920-as évek), vagy a "Los Contemporaneos", melyet Salvador Novo, Xavier Villaurrutia és Jose Gorostiza nevéhez szoktak kötni. A 20. század vége felé a mexikói irodalom (más modernista irodalmakhoz hasonlóan) témavilága felaprózódott, stílusa és műfajai változatosabbakká váltak. 1990-ben Octavio Paz lett az első - és eleddig az egyetlen - Nobel-díjas mexikói író.