Óangol nyelv

Óangol vagy angolszász nyelv
Ænglisc spræc
Beszélik a mai Anglia és Dél- Skócia területén az 5. és 12. század között
Beszélők száma 0 fő
Nyelvcsalád Indoeurópai nyelvcsalád
    Germán nyelvek
     nyugati germán nyelvek
      anglofríz nyelvek
      Óangol nyelv
Írásrendszer kiegészített latin írás
Nyelvkódok
ISO 639-1 nincs
ISO 639-2 ang
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Ænglisc spræc témájú médiaállományokat.

Az angol nyelv történetében három fő korszakot különböztetünk meg: az óangol (Old English), a középangol (Middle English) és a modern angol (Modern English) idejét. Az óangol nyelv (vagy angolszász, saját nevén Ænglisc, ejtsd englis) az angol nyelvnek egy korai formája, amit a mai Anglia és Dél- Skócia területén beszéltek, az 5. század közepétől a 12. század közepéig. Nyugati germán nyelv, tehát közeli rokona az ófríznek és az ószásznak. Jelentős hatás érte az óészaki nyelvből, ami a szintén rokon óangol változata.

Története

Az óangol nyelv nem volt változatlan, hiszen mintegy 700 éven keresztül használták: az angolszász vándorlástól kezdve, aminek nyomán az ötödik században létrejött Anglia, egészen az 1066-os normann invázió után egy jó ideig, amikor a nyelv jelentős és drámai átalakuláson ment keresztül. Ebben a korai időszakban egyes vonásokat magába olvasztott azokból a nyelvekből, amelyekkel kapcsolatba került, mint például a kelta nyelvekből és az óészaki két dialektusából, az országba betörő vikingek nyelvéből, akik Észak-és Kelet-Anglia nagy területeit (az úgynevezett Danelaw-t) elfoglalták és uralták.

Germán eredet

Az óangol rúnák, a Futhark (Fuþorc) ábécéje.

Az óangol nyelvet formáló legfontosabb erő a germán öröksége volt szókészletében, mondatszerkezetében és nyelvtanában, ami közös volt a kontinentális Európában beszélt testvérnyelveivel. Ezek közül a jellemzők közül néhány annak a nyugati germán családnak volt a sajátja, amihez az angolszász tartozik, néhány jellemzőt pedig az ősgermán nyelvből örököltek, amelyből minden germán nyelv származtatható.

Akárcsak a kor más nyugati germán nyelveiben, az óangolban is öt nyelvtani eset volt, a szokásos egyes és többes számú alakokon felül használt kettős számot is a két tagból álló csoportok megjelölésére (bár csak a személyes névmásokban). Minden főnévhez nyelvtani nemet rendelt, azokhoz is, amelyek élettelen tárgyakat jelöltek: például sēo sunne (a Nap) nőnemű volt, se mōna (a Hold) hímnemű (vö. német die Sonne és der Mond).

Latin hatás

A művelt és írni-olvasni tudó lakosság nagy része ( szerzetesek, papok stb.) tudott latinul, ami az akkori Európa lingua francája volt. Bizonyos esetekben hozzávetőleges dátumhoz lehet kötni az egyes latin szavak bekerülését az angolszászba annak alapján, hogy a nyelvi változásnak mely szakaszain mentek keresztül. A latin hatás legalább három fontos szakaszra tagolódik. Az első szakasz még a szászoknak a kontinentális Európából Angliába való vándorlása előtt zajlott le. A második akkor kezdődött, amikor az angolszászok felvették a kereszténységet és megjelentek a latinul beszélő papok. A latin eredetű szavak a harmadik és egyben legnagyobb hulláma az 1066-os normann hódítást követte, amikor óriási számú normann szó került a nyelvbe. Ezeknek az észak- francia (langue d'oïl) szavaknak a többsége ugyanis végső soron a klasszikus latinból származott, bár jócskán voltak köztük óészaki eredetű szavak is. A normann hódítás hozzávetőleg megjelöli az angolszász korszak végét, a 12. században a nyelv átadja helyét a középangolnak.

További változások mozgatója volt a futhorcnak vagy fuþorcnak nevezett rúnaírásból a latin ábécébe való átmenet, ami szintén jelentősen befolyásolta a nyelvet. Az angolszász szavakat betűről betűre úgy írták le, ahogy ejtették őket; a sok mai angol szóban megtalálható néma betűket, mint a knight (lovag, ejtsd nájt) k-ját, az angolszászban (cniht) valóban kiejtették. A szavak fonetikus betűzésének egy másik mellékhatása, hogy egyazon szó írásmódja rendkívül változó volt – egy szó írásképe tükrözte az egyes nyelvjárások hangtani különbségeit és az író egyéni választását, ezáltal nagy eltérések figyelhetők meg az egyes szerzők, sőt akár egyazon szerző különböző munkái között. Például az and (és) szót írták andnek és ondnak is.

Az angolszász írásmód tehát zavarosabbnak tetszik, mint a mai angol helyesírás, bár legalább törekszik rá, hogy némileg visszaadja a valódi kiejtést, míg a modern angol sok esetben nem. Manapság a legtöbb angolszász szakos diák a nyelv szabványosított változatát tanulja, és csak azután ismertetik meg őket az eltérő írásmódokkal, hogy elsajátították a nyelv alapjait.

Viking hatás

Az angolszász jövevényszavainak második jelentős forrása a skandináv nyelv, amik a 9. és 10. századi viking inváziók során kerültek a nyelvbe. Sok helységnéven felül főleg az alapszókincsbe tartozó szavakat találunk köztük, valamint a Danelaw (viking irányítás alatti, kiterjedt birtokokból álló terület, végig Anglia és Skócia keleti partjai mentén) sajátos közigazgatási jellegét érintő szavakat. A vikingek az óészaki nyelvet beszélték, ami az angolszász rokona volt, hiszen mindkettő ugyanabból az ősi ógermán nyelvből származott.

Megszokott, hogy a különböző dialektusok beszélőinek az összevegyüléséből, – különösen politikailag békétlen időkben – egy kevert nyelv születik, és egy elmélet szerint pontosan az óészaki és angolszász nyelveknek egy ilyen keveredése gyorsította fel az esetvégződések eltűnésének folyamatát az angolszászban, vagy legalábbis hozzájárult ahhoz. Ezt megerősíteni látszik az a tény is, hogy az esetvégződések leépülése legkorábban északon következett be és legkésőbb délnyugaton, a viking hatástól legtávolabb eső területen. Akár van igazság ebben az elméletben, akár nincs, az óészaki hatás mély nyomokat hagyott az angol nyelven: innen származnak az alapszókincs olyan elemei, mint a sky (ég), leg (láb) vagy a they (ők) névmás.

Kelta hatás

A nyelvben található csekély számú kelta jövevényszóra hivatkozva hagyományosan úgy tartják, hogy az angolt csak gyenge kelta hatás érte. A kelta jövevényszavak száma feltűnően kisebb mind a latinnál, mind a skandinávnál.

Az 1980-as évek óta egyre több szerző, köztük Hildegard Tristram érvel amellett, hogy a kelta nyelvi kapcsolat hatásai történelmileg alul vannak értékelve. A legutóbbi években kelta eredetet vélnek felfedezni egyre több angol nyelvjárási szóban. Tristram, Theo Vennemann és mások állítják, hogy a jellegzetes kelta vonások világosan kivehetőek az angolszász utáni időszakban a itt.)

Nyelvjárások

Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, az angolszásznak sok nyelvjárása volt. A négy fő dialektus a következő: merciai, northumbriai (közös néven angliai), kenti, és nyugati szász. Valamennyi nyelvjárás a sziget egy-egy független királyságához köthető. Ezek közül Northumbria egészét és Mercia legnagyobb részét a 9. század folyamán elárasztották a vikingek. Mercia egy része és Kent egésze sikeresen védekeztek és ekkor egyesültek Wessex néven.

A különböző angolszász királyságok 878-as, Nagy Alfréd király által végrehajtott egyesítése után a területi dialektusok fontosságában egy észrevehető hanyatlást tapasztalunk. Nem azért, mert megszűntek létezni; a területi dialektusok később is (sőt mind a mai napig) tovább éltek, amint azt bizonyítja mind a közép-és modern angol dialektusok létezése, mind pedig a józan ész – az emberek nem kezdenek spontán módon új akcentusban beszélni, amikor egy hirtelen váltás történik a politikai hatalomban.

Mindazonáltal az angolszász időszakból fennmaradt dokumentumok zömét Wessexnek, Alfréd királyságának a dialektusában írták. Hihetőnek tűnik, hogy a hatalom megszilárdítása nyomán szükségessé vált az államhatalom nyelvének a szabványosítása, ezáltal csökkentve a királyság távolabb eső területeinek igazgatásával járó nehézségeket. Alfréd maga is szenvedélyesen pártolta a köznyelv terjesztését, és sok írnokot hozatott Wessexbe Merciából azzal az utasítással, hogy a korábban íratlan szövegeket jegyezzék le. Az egyház ugyancsak érintett volt, különösen, mivel Alfréd elindított egy nagyszabású programot a vallásos anyagok angolra fordítására. Hogy ki ne essenek a király kegyeiből, és hogy biztosítsák a lefordított anyagok legszélesebb körű terjedését, a fordítással foglalkozó szerzetesek és papok az ő nyelvjárásában dolgoztak. Úgy tűnik, maga Alfréd is fordított könyveket latinról angolra, köztük I. Gergely pápa Liber Regulae Pastoralis című értekezését a közigazgatásról.

A hatalom központosítása és a viking inváziók miatt csak kevés vagy inkább semmi írott forrás nem maradt fenn, ami a nem-wessexi dialektusok fejlődéséről tanúskodna a szigetország egyesítése után.

Más nyelveken
English: Old English
Ænglisc: Ænglisc spræc
asturianu: Inglés antiguu
беларуская (тарашкевіца)‎: Стараангельская мова
brezhoneg: Hensaozneg
català: Anglès antic
čeština: Staroangličtina
Deutsch: Altenglisch
français: Vieil anglais
Frysk: Aldingelsk
Հայերեն: Հին անգլերեն
Bahasa Indonesia: Bahasa Inggris Kuno
íslenska: Fornenska
日本語: 古英語
한국어: 고대 영어
Limburgs: Aajdingels
latviešu: Senangļu valoda
Bahasa Melayu: Bahasa Inggeris Kuno
Plattdüütsch: Angelsassische Sprake
Nederlands: Oudengels
norsk nynorsk: Gammalengelsk
occitan: Anglosaxon
português: Inglês antigo
srpskohrvatski / српскохрватски: Staroengleski jezik
Simple English: Old English
slovenčina: Anglosaština
slovenščina: Stara angleščina
svenska: Fornengelska
Türkçe: Eski İngilizce
Tiếng Việt: Tiếng Anh cổ
West-Vlams: Oudiengels
中文: 古英语
Bân-lâm-gú: Kó͘ Eng-gí
粵語: 古英文